Jn 12; 27-33
Jézus kérése, hogy az Atya dicsőitesse meg magát, a názáreti/ben/által. A mennyei válasz: már megtörtént és megtörténik. Az isteni dicsőség (olyan kisugárzás és hódolatra indító méltóság, mely valakiből, aki igen hatalmas, az őt szemlélőre kiárad és azt a csodálat vagy az imádat magatartására készteti) megjelenése, nyilvánvalóvá válása pedig önmagában hordozza “e világ fejedelmének” kivettetését. E mondatok kiejtésekor még semmilyen látható jele nem volt a fentieknek; sőt a golgotai kereszten úgy tűnt, végső diadalra jutott, de húsvéti nyitott sír megadta a kegyelemdöfést. Ma, egy testvérháború árnyékában, az újra erőre kapott “világ fejedelmének” tevékenykedését tapasztalhatjuk meg, miközben hisszük, valljuk, hogy a kozmikus háborút elveszítette, a lokálisban még kitombolhatja magát. Krisztus-követő, tehát keresztyén (krisztyánoszty; szláv) emberként ebből a végső győzelemből “visszafelé” lenne jó érteni, értelmezni önmagunkat, világunkat.
