Mk 12; 28-34
Mai szemmel nézve, olvasva ezt a kijelentést felháborítóan beképzeltnek hangzik, hogy valaki az Ember Fiát így minősítgesse. Jézus azonban nem háborodik fel, mert nem önmagára, az önérzetére figyel, hanem az atyai szeretet-létmódot hirdeti, éli meg s örül, ha mások is ezt teszik. Helyesli azt a magatartást, amely az írás sokfelé ágazó rész-parancsolatai között is keresi Isten akarata kinyilatkoztatásának a középpontját. Hiszen az Írás parancsolataihoz fűzött magyarázat ebben az időben egyre jobban „atomizálja” a kijelentést, és a külső formát a belső tartalom, az öncélú kultuszt, az erkölcsi magatartás rovására hangsúlyozza. Jézus az istenszeretet és az emberszeretet elválaszthatatlanul egy parancsolatára hivatkozik. Nincs menekvés, ha nem cselekvő szeretettel fordulunk a másik emberhez,; nem szerethetjük az Atyát s fájdalom, magunkat sem.
