II Kor 7; 8-16
Amikor nem a körülmények, mások, hiány, hétköznapi nehézség, hanem amiatt szenvedek, akár fizikailag is, hogy nem töltöm be, élem meg, az istengyermekséget, nem úgy gondolkodom, beszélek, cselekszem, élek, viszonyulok, – első renden a mennyei Atyához – mint Jézus és nem a Lélek temploma vagyok, hanem mindenféle mással fel-és betöltött. Célt tévesztek, létcélt; s ez megnyilvánul a hétköznapjaimban. Emiatt szenvedni, Pál szerint nem azért jó, mert mazohisták vagyunk, akarunk lenni, hanem, mert munkálja a megtérést, az öncélúságtól való megszabadulást, “az értelem megváltoztatását” (Pál, Róm 12; 2) azt, hogy mostantól istengyermekként, Jézus barátjaként és a Lélek templomaként tekintek magamra és másokra.
Téma szerint
