“…hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.”

II Kor 9; 1-5

Károli az 5. vers végét így fordítja: “mint adomány és nem mint ragadomány” vagyis egy olyan pénzbeli áldozathozatal, melyhez nem fűződik semmiféle rossz, gonosz. Tudunk-e úgy adakozni, másokat, krisztusi vagy “csupán” emberi ügyeket, személyeket, kezdeményezéseket támogatni, hogy abban nincs önérdek, farizeusi önmutogatás, “érdemszerző jó cselekedet”? Egyáltalán, mind arra amink van, tekintünk-e adományként s nem ragadományként, mely hálára, nagylelkűségre indít? Így lenne üdvös szemlélni s cselekedni…